Fontos feladat ma Magyarországon a hajléktalan ellátás?
Talán ezt jól illusztrálhatja az a „balhé”, ami akkor volt, amikor törvényi és karhatalmi erőszakkal akarták eltüntetni a hajléktalanokat az utcákról, közterekről. A hajléktalanság kriminalizálására gondolok. Akkoriban elég komoly figyelmet szentelt erre a sajtó, a politika, a hajléktalanok érdekeit képviselő szervezetek, de a társadalom jelentős része észre sem vette, vagy nem akarta észrevenni, hogy itt szerencsétlen emberek sorsáról van szó.
Arra gondol, hogy a társadalom döntő része szintén azt szeretné, ha nem kerülne a szeme elé a hajléktalanok problémája, pontosabban, maga a hajléktalan ember sem?
A legtöbben akkor találkozunk egy hajléktalan személlyel, amikor kikerüljük az utcán. Ennél többet nem tudunk róluk és nem is szívesen szeretnénk többet tudni, éppen ezért sokszor a problémából is csak ennyit látunk, ami azért egy igen kicsike része a hajléktalanság valódi problematikájának. De legtöbben azt szeretnék, ha nem kellene kerülgetni az utcán a hajléktalan személyeket, és kész.
Miközben, gondolom, elvárható lenne valamilyen szintű társadalmi szolidaritás?
Ideális esetben elvárható lenne, miközben a kelet-közép európai társadalmi realitás nem ez. Nem tudom, hogy ezek a felénk kialakult társadalmak egyáltalán képesek-e arra, hogy szolidárisak legyenek.
Ez képesség kérdése?
Alapvetően azokkal tudunk szolidárisak lenni, akik hasonló helyzetben vannak, mint mi, vagy van valamilyen közvetlen kapcsolat. Ezért vált ki például ekkora társadalmi szolidaritást a tanárok ügye. Mindenkinek volt tanára, vagy van-volt iskolás gyermeke, unokája, vagy van a családban tanár.
Na, ha ugyanezt a hajléktalanra próbáljuk kivetíteni, akkor megállapíthatjuk, hogy a hajléktalannak nincs, mert nem is lehet kiterjedt kapcsolatrendszere, kapcsolati hálója.
Vagyunk mi, a normakövető emberek, akik keményen dolgozunk a saját problémáink elhárításán. A magunk, vagy a közös problémáinkkal mindjárt kialakul valamiféle szolidaritás egymás irányába. Mint pl. a hitel-gondok, ahol rögtön észrevesszük egymás bajait, mert talán várunk is valamilyen támogatást a másik hasonló bajban lévőtől. Na, de kinek van otthon hajléktalanja? Ezért is van az, hogy kevéssé vagyunk képesek átérezni az ő helyzetüket.
Ilyen lenne a társadalmi gondolkodás? Nem látva, nem kell tudomást venni róluk és ezért kevésbé, vagy egyáltalán nem kényelmetlen érzés, hogy vannak?
Nem tartunk a gondolkodásnál! A társadalom nagy része egyáltalán nem gondolkodik erről a kérdésről. Itt inkább reflexszerű reakciókról van szó és nem tudatosságról… addig a szintig, hogy azért ne haljon meg, de ne is legyen a szemem előtt!
Ez igen súlyos kijelentés, bár nehezen cáfolható. Nyilván nem a teljes társadalomra vonatkozik, mert hiszen azért csak működik a hajléktalan ellátás.
Persze, hogy nem vonatkozik a társadalom minden tagjára, de valljuk be, hogy sokszor tapasztaljuk az előbbieket. Természetesen sokan vélekednek erről a kérdésről nyitottan és érzékenyebben, de nem ők a „kritikus tömeg”.
Hat éve vagy ebben a rendszerben. Emlékszel sikertörténetre? Amikor bekerül valaki hajléktalanként az ellátórendszerbe és magától, vagy segítséggel képes valahogy visszakapaszkodni a normálisnak tartott, biztonságosabb világba?
Van ilyen történet, de ritka. Eddig a szociálpolitikában nem sikerült olyan módszereket bevezetni, amelyek érzékelhető változásokat hoztak volna. Egy szervezet (lásd Oltalom) azt teheti, hogy a saját működési területén minél szélesebb körű ellátást nyújt.
Persze azzal a tudattal, hogy ez, bármekkora is az erőfeszítés, csak tüneti kezelés.
Ha csoportokról beszélünk, akkor tüneti kezelés. Ám az egyes emberrel akár „csodát” is lehet tenni. Igaz, ez már az egyes emberen is múlik.
Ha csak itt nézzük, akkor a nagyobb csoporton belül mennyien lehetnek olyanok, akivel „csodát” lehetne tenni?
Attól függően, hogy kerül ide valaki, mióta van itt, milyen problémákkal küzd, lehet sejteni, hogy valakiben meg van-e még a képesség a visszakerülésre. Az én kollégáim, akik naponta együtt dolgoznak a hajléktalanokkal, azt tapasztalják, hogy az, aki frissen kerül be, és úgymond estében elkapjuk, még képes élni a segítségnyújtással.
Akinek a feladata, hogy a hajléktalanság problémáját valamilyen szinten a megoldás felé vigye (gondolok államra, önkormányzatra) mit csinál, illetve komolyan teszi-e azt, amit csinál ez ügyben? Vagy abból indulnak ki, hogy itt egy megoldhatatlan feladat állt elő és legfeljebb tüneti kezelést alkalmaznak?
Politikai szinten, vagy állami szinten persze, hogy foglalkoznak a hajléktalanság problémájával. Hiszen van intézményrendszer, valamilyen szintű költségvetés is. Én úgy látom, hogy rosszul tematizálódott ez az egész kérdéskör. Innen nézve úgy tűnik, mintha az állam pontosan csak a korábban említett társadalmi igényeket igyekezne kielégíteni: ne legyenek az utcán, ha egy mód van rá, de ha már egyeseknek feltétlenül ott kell lenni, akkor majd mi megmondjuk, hogy hol lehetnek és hol nem, illetve kapjanak éppen annyi segítséget, hogy ne haljanak meg. Persze az állam jogszabályi keretek között biztosítja, hogy élhessenek a lakhatáshoz vagy munkához való jogukkal, de hogy ez mennyire elérhető számukra a valóságban, az már „másvalaki problémája”, nem az államé.
Ennyit vállalna az állam?
Persze, hogy az állam is tudja, hogy ennél több a feladata. Igazából a több feladatra is ad pénzt, de alapvetően mégis csak ez a lecsupaszított helyzet. Az állam azért arra odafigyel a különféle szervezeteken keresztül, hogy télen ne fagyjanak meg ezek az emberek, vagy ne haljanak éhen. A probléma abból adódik, hogy innentől kezdve a hajléktalanságot akarja kezelni az állam.
Nem kezelni, hanem konzerválni!
Amíg úgy tekintünk erre az ügyre, hogy hajléktalanság, addig csak konzerválni tudjuk. Szerintem a hajléktalanság egy tünet.
Minek a tünete?
Ezer szociális probléma találkozásának a tünete.
Ha azt nézzük, hogy ma kb. 4 millió ember él Magyarországon a létminimum alatt, kifejezett szegénységben és ezer sebtől vérzik a szociális rendszer is, akkor itt már nem szociális, hanem gazdasági bajokról kell beszélni.
Persze, de ha valaki ebből a szegénysorsból kicsúszik és hajléktalan lesz, hirtelen azt hisszük, hogy onnantól neki már nem azok a problémái, amelyek korábban voltak. Ezért aztán vele a továbbiakban csak a hajléktalan ellátás foglalkozik majd.
Vegyünk egy nagy levegőt és képzeljük el az ideális esetet, amikor a hajléktalant vissza tudják segíteni a hétköznapi, „normális” létbe. Mi kell ehhez?
Messzebbről indítok. Senki nem úgy indul bele az életbe, hogy szándékosan rossz döntéseket fog hozni, csak azért, hogy majd
hajléktalan legyen. Tudjuk, hogy a társadalmi vita, ha egyáltalán ez kerül szóba, akkor arról szól, hogy többnyire saját hibájából lesz valaki nincstelen földönfutó. Ha abból indulunk ki, hogy senki nem lett szándékosan hajléktalan, akkor rögtön kiderül az összes felmérésből, hogy mindenki szeretne önálló lakhatást, önálló életvitelt, mindenki szeretne kikerülni innen. A probléma ott van, amikor azt mondjuk, hogy ezért ezt és ezt kell csinálni, akár éveken keresztül. Képzésre kell járni, munkát kell keresni, albérletet kell keresni…
Valóban ez történik, vagy ez csak az ideális helyzet lenne?
Pályázatból előfordul. Erre, hogy folyamatossá tudjuk tenni, itt nincs egy külön zseb. Akkor jó a helyzet, ha megnyerünk egy-egy pályázatot. manapság nincs ilyen programunk, mert nincsenek ilyen pályázatok. Az utolsó programunk 2012-ben volt. Akkor kb. 30 százalékos volt a siker. Ez nagyon komoly eredmény, hiszen munkáról és önálló lakhatásról beszélünk. Azért azt mondjuk el, hogy ezekbe a pályázatokba olyanokat vontunk be, akiről tudtuk, hogy akar még kezdeni magával valamit. Volt még ezt követően ilyen pályázati kiírás, de abban annyira életszerütlen feltételek voltak, hogy nagy hiba lett volna belevágni. Mondjuk ez éppen tipikus példája annak, hogy mind a szociálpolitika, mind pedig a társadalom részéről sokszor irreális elvárásokkal kell szembesülnünk nekünk is, és főleg a hajléktalanoknak. Mert nem ismert a teljes kép, az ok-okozati összefüggések, hiányzik az empátia. Nem egyszer hallottam már, hogy „naná, hogy önhibájából hajléktalan, ha én a helyében lennék, elmennék dolgozni és kész”. Pedig a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy elmennek dolgozni, csak éppen hiányzik az a stabil háttér, ahonnan mi minden reggel elindulunk a munkába, vagy hiányoznak azok a konfliktuskezelési készségek, amelyekkel mi kezelni tudjuk a munkahelyi problémáinkat. Ezek olyan – számunkra természetes – erőforrások, amelyek nélkül szinte lehetetlen munkát találni és meg is tartani azt.
Valami, ami közelebb visz a megoldáshoz?
Mindenképpen érzékenyíteni kellene a társadalmat. Meg kell ismertetni az egyéni sorsokat és el kellene érni, hogy elgondolkodjunk, vajon mi, a másik helyében tudtunk volna jobb döntéseket hozni és képesek lettünk volna elkerülni azokat a buktatókat. Ez már komoly előrelépés lenne. Tudom én, hogy mindenkinek meg vannak a maga problémái és nem nagyon tartanak igényt a mások bajaira is. Na ezt a burkot kellene valahogy áttörni.
Kelemen Anna Gyöngy: szociológusi alapvégzettségét 2010-ben szerezte, ezt követően filozófiával és művészettel kapcsolatos tanulmányokat folytatott, jelenleg pedig európai szociálpolitikákat (MA) hallgat. 2010-ben költözött Nyíregyházára, azóta, az Oltalom Szeretetszolgálat szakmai referense és 2013 óta minőségirányítási vezetője.
