Az idő kereke forog. Előre. Általában. De lehetnek pillanatok, percek, talán még kicsivel több is, amikor mintha még az idő kereke is kizökkenthető lenne. Amikor az élet, amit a szerencse is már messziről kerül, újra mosolygóssá, akár még emberségessé is válik. Amikor a kapun túli világ beszökik a falak közé, amikor a nő, nő lesz ismét, amikor a
férfi, férfinek érezheti magát. Amikor szemben állnak, amikor verset mondanak és mosolyognak, amikor még apró, de kedves ajándékot is adnak, hogy megmutassák: emlékeznek még, tudják, hogy egy több szerencsével megáldott bolygón akár még napi gyakorlat lenne a figyelem, jókedv, remény és érzelem. Itt és most a varázslat pár perc, talán, ha negyedóra és a kerék forog tovább előre, mintha mi sem történt volna. Pedig történt. Tudjuk, mert éreztük, láttuk, ott voltunk. Nem lehet véletlen az, hogy Ésik úrnak Szimonov verse jutott eszébe.
Várj reám, s én megjövök,
hogyha vársz nagyon,
várj reám, ha sárga köd
őszi búja nyom;
várj, ha havat hord a szél,
várj, ha tűz a nap,
várj, ha nem is jön levél
innen néhanap;
várj, ha nem vár senkit ott
haza senki már,
s ha nógat is bárki, hogy
nem kell várni már.
Várj reám, s én megjövök.
Fordulj daccal el,
ha áltatják ösztönöd,
hogy: feledni kell…
ha lemondtak rólam már
apám s lányom is,
s jó barát már egy se vár –
…szinte látom is:
borral búsul a pohár,
s könnyet ejt szemük,
rám gondolva. De te várj
s ne igyál velük.
Várj reám! Ó átkelek
minden vészen én.
Aki nem várt, rám nevet:
„Szerencsés legény”.
Nem tudhatja senki sem,
te meg én csupán,
hogy te jártál ott velem
öldöklő csatán,
s te mentettél meg, de hogy?
Egyszerű titok:
várni tudtál rám, ahogy
senki sem tudott.
