Aki a szociális munkát választja, főleg, ha még hajléktalanok között teszi ezt, az biztos, hogy valami elhivatottság okán teszi, erősíti meg a riporterben is felsejlő gondolatot Gecséné Valter Gyöngyi az Oltalom Szeretetszolgálat idősek otthonának részlegvezetője. Nagy Miklós interjúja.
Mi a különbség az Oltalom Szeretetszolgálat hajléktalanok idősek otthona és a hagyományos, önkormányzati idősotthonok között?
Hozzánk is hasonló feltételekkel lehet bekerülni, mint bármely más idős otthonba, illetve mivel itt hajléktalan ellátásról beszélünk, nem vizsgáljuk, hogy van-e gondozási szükséglete a jelentkezőnek.
Ez a hajléktalanok idősotthona mindenben megfelel a klasszikus idősotthonoknak, de úgy tudom, hogy itt kevesebb munkatárssal kell megoldani az ellátást. Miért?
Ezt a törvény szabályozza, ami a hajléktalanok otthonában éppen a fele szakgondozói létszámot engedélyez, mint amennyit egy „normál” idősek otthonában előír. Ötven férőhelyes az Otthon, jelenleg teltházzal műküdünk, az ötven lakóra hét szociális - gondozó jut.
Akkor itt elég feszes lehet a beosztás.
Tényleg az. Éjszakánként egy gondozó jut az ötven emberre. Hétköznap még hagyján, mert akkor még itt van a mentálhigiénikus munkatárs és én is, viszont hétvégenként és éjjel magában van a gondozó.
Ez, legalábbis izgalmas lehet egy ilyen helyen, ahol igen sok a leromlott egészségi állapotú gondozott.
Itt tényleg leromlott állapotú lakóink vannak, hiszen minden kutatás azt bizonyítja, hogy a hajléktalanság sokkal gyorsabban rontja le az egészségi, a fizikai és a mentális állapotot. Az itt gondozottak nem feltétlenül nagyon öregek, mármint az éveik számát nézve. Ha az állapotukat vizsgáljuk, kiderül, hogy alig van valaki, akinek ne lenne egy-két, de inkább több egészségügyi problémája.
Mikor volt itt legutóbb a mentő?
Két napja. Havi szinten legalább öt-hat alkalommal ki kell hívni őket.
Mikor volt a legutóbbi krízishelyzet?
Ha mentőt hívunk, az krízishelyzet. Olyankor már súlyos egészségügyi probléma van. Nálunk a legtöbbször epilepsziás roham fordul elő.
Mekkora stressz ez önnek, a munkatársainak, hogy leromlott egészségű, idős hajléktalanok között dolgoznak?
Ez mindenkinél más, de nálunk szerencsére olyanok dolgoznak, akik ezt képesek magukban kezelni. Személy szerint én fel tudom dolgozni ezeket a szituációkat, nem is nagyon érzem stresszesnek a helyzetet. A többiek is hasonló felfogásban dolgoznak. Több olyan munkatársam van, aki már a nyitástól itt dolgozik.
Hogy bírják?
Szeretik, kifejezetten szeretik ezt a hivatást.
Elhiszem, de muszáj megkérdeznem: mit lehet szeretni egy nem megfizetett, nehezített körülmények között, nehézsorsú emberekkel végzett munkában?
Mindent. Az embereket. Aki itt dolgozik, eleve szeret emberekkel foglalkozni. Szociális gondozó nyilván abból lesz, aki a gyengébb, elesettebb, nehezített élethelyzetű emberek megsegítésére teszi fel az életét. Az én munkatársaim biztos, hogy empatikusabbak, mint az átlag, biztos, hogy sokkal toleránsabbak, mint az átlag. Képzelje csak el, hogy az ellátottjaink nagyobb része már enyhén és középsúlyosan demens. Ehhez kell a fokozott türelem. Ezt csak szeretettel lehet megoldani. Ja és tegyem hozzá: mi is a szociális ágazat része vagyunk, természetesen az ágazatot jellemző szerény bérezéssel. Persze műszak és ágy melletti pótlék van, de ezzel együtt sem lehetne ráfogni, hogy valaki a fizetés miatt választotta ezt a hivatást.
Ön például milyen tervekkel ugrott neki a „nagybetűsnek”?
Természetesen ápolónőnek készültem. Sőt az is lettem. Egészségügyi szakközépiskolát végeztem Sátoraljaújhelyben. A helyi kórházban dolgoztam az érettségi után.
Volt valamilyen konkrét ok, hogy ápolónő szeretett volna lenni?
Talán a „Kórház a város szélén” sorozat? Talán én is a jóképű doki mellett szerettem volna dolgozni? Ki tudja ma már? Az biztos, hogy gyerekkoromtól arra a pályára készültem. GYES után már nem tudtam visszamenni a kórházba, mert nem tudtam megoldani az éjszakázást.
Következő állomás?
Sárospatakon a Gondozási Központban helyezkedtem el.
Az egyik „jól megfizetett” területről egy másik hasonlóan vonzó területre ment.
Az biztos, hogy nem az anyagi perspektíva vonzott. 2001-ben kezdtem el a főiskolát. Egy évre rá, már a sárospataki Időskorúak átmeneti otthonában dolgoztam.
Ezek szerint van is összehasonlítása?
Az időskorúak gondozóháza maga volt a csoda. Ezt nagyon komolyan mondom. Eleve tíz férőhelyes volt és csak női lakóink voltak. Olyan volt, mintha eljárna dolgozni tíz nagymamához! Együtt főztünk, együtt sütöttünk, kertészkedtünk. Tényleg olyan volt, mint egy klassz nagycsalád. Mi dolgozók pedig nagyon jó unokák voltunk. Azután jött egy törvényi módosítás, ami kivette a kötelező feladatok közül ezt az ellátási formát az ekkora méretű városok esetében. Ezzel meg is szűnt. Nem akartam megvárni, hogy addig zárják be, amíg még ott vagyok, s munkahelyet kerestem.
Miért Nyíregyháza és főleg hogy-hogy hajléktalan ellátás?
Sárospatakon nem volt kereslet szociális munkásra, telítve volt a létszám. Egy kedves nyíregyházi ismerősöm ajánlotta az Oltalom Szeretetszolgálatot. Éppen akkor szervezték itt az idősellátást.
Ragaszkodott az idősekhez?
Nem feltétlenül, de az igaz, hogy a hajléktalan-ellátásról egyáltalán semmit nem tudtam. Sárospatakon nem voltak hajléktalanok.
Nem volt semmilyen előítélete a hajléktalanokkal kapcsolatban?
Fel sem merült bennem. Szóval, amikor kiderült, hogy felvesznek, Bercivel (az OSZ korábbi szakmai vezetője) már elkezdtünk készülni a júniusi nyitásra, hogy minden rendben legyen.
Ezek szerint ön volt az első dolgozója, az akkor még nem is működő otthonnak?
Valóban és a készülődés közben azért találkoztam a hajléktalanokkal, ismerkedtem az élettörténetekkel, a nappali ellátásban is voltam egy rövid ideig. Tehát személyes tapasztalatok, benyomások is értek.
A nyitástól számítva mennyi idő alatt telt meg az otthon?
Nagyon hamar. Nagyon sok kérelem volt nálunk, hiszen ez az otthon az észak-alföldi rész ellátásra jött létre. Lakóink nagy része már a hajléktalan-ellátásból került hozzánk. Többen Debrecenből jöttek. Vannak, akik a saját ellátottjaink voltak korábban is. Sokan vannak itt, akik már az indulásnál, 2008-ban beköltöztek az otthonba. Egy részük elhunyt, volt akit át kellett helyezni más intézménybe, az egészségi állapota miatt, és vannak olyanok, akik visszamentek oda, ahonnan jöttek.
Miért?
Nem bírták a kötöttségeket, a szabályokat.
Ezek az emberek tartanak valami kapcsolatot a családjukkal?
Csak néhányan. Talán, ha tíz ilyen gondozottunk lehet.
Miközben mindenkinek van családja és róluk önök nyilván tudnak is.
Nem feltétlenül. Volt már olyan, hogy valakiről csak a halála után derült ki, hogy van két gyereke. Pedig ő végig azt állította, hogy senkije sincs.
Talán szégyellik, és ezért titkolják a család elől, hogy hol vannak.
Nem szégyellik, hogy itt élnek, egyébként pedig ez egy teljesen normális idősek otthona. Sőt van olyan része, ami még jobban is működik. Nálunk pl. a gyógyszerellátás, az étkezés minősége jobb, mint ahogyan máshol tapasztaltam. Az ellátásért itt is térítési díjat kell fizetni, jövedelemtől függően.
Vannak olyanok, akik a maximumot fizetik?
Kevesen, nagyon kevesen vannak ilyenek. A zömüknek nagyon alacsony a nyugdíja, járadéka. Ehhez, mármint a jövedelemhez képest is, kifejezetten kiváló helyzetbe kerülnek ezek az idős hajléktalan emberek. Napi ötszöri étkezés, egészségügyi felügyelet és ellátás, gondoskodás, ruházkodás.
Feltételezhetően a mentális problémákkal is küszködő, amúgy is megviselt emberekkel igen nehéz lehet valamilyen közösségi tevékenységet végezni. Pedig látok olyan tárgyakat, amelyeket nyilván a gondozottak készítettek. Tudom, hogy karácsonyi műsort is előadtak. Hogy lehet ebbe bevonni ezeket az idős embereket?
Kifejezetten szeretnek színezni, gipszet önteni, kézművesedni. Nőnapra a férfilakóink ajándékot készítettek. Előjön az emberség rendesen ilyenkor. Nagyon szeretik a karácsonyi ünnepséget. Ja és hát a farsang, jelmezben. Az az igazi szórakozásuk. Ami a normál hétköznapi embernek is jó, hogy túlélje a hétköznapokat, az itt is jó a gondozottaknak.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a hajléktalan világ, még ha később egy ilyen otthonba is kerül az ember, kérgesebb lelkületűvé teszi az embert. Igaz ez a vélekedés?
Nem, szerintem ez így nem igaz. Az biztos, hogy ők sokkal toleránsabbak bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Itt azért elő- előfordul, hogy bizonyos gondozottjainknak vannak rigolyái, amit kifejezetten jól tolerálnak egymásnak.
Nem veszik tudomásul, vagy tényleg tolerálnak?
Amikor egy nyolcvan éves bácsi a folyosón reggel nyolctól, délután háromig siratóénekeket mond fennhangon, azt nem lehet nem észrevenni. Még sincs senki, aki agresszívan viselkedne. De persze a szocializációjuk azért elég hézagos.
Ha jól tudom, van egy lánya, aki Koppenhágában jár egyetemre, de mintha télen még Montrealból tett volna fel fényképeket…
Valóban Dániában tanul a lányom, bio-mérnök lesz. Az elmúlt fél évet Kanadában töltötte, és a karácsonyi ünnepekre nem tudott hazajönni , így én mentem ki hozzá egy pár napra.
Akkor mégis csak jól fizet ez a szakma…
Már eleve úgy választott iskolát, hogy az anyagiakat ne nekem kelljen viselnem. Három főiskolára is felvették, de a koppenhágai volt a legjobb feltételekkel. Diákmunkát vállal és ösztöndíjat kap, ami fedezi a költségeit. Nekem semmilyen anyagi terhet nem jelent a tanulása.
Milyen gyakran találkoznak?
Évente párszor ő jön, de szoktam menni hozzá én is. Nem volt egyszerű megszokni, hogy nincs Magyarországon. Főként az elején nehéz volt, amikor bementem az üres szobájába.
Nem akarta itthon tartani?
A lányom, már kicsi korától nagyon önálló. Nem gátoltam, mindent kipróbálhatott, az ésszerűség határáig. Sportolt, néptáncos volt, emiatt sokat utazott is. Jól mozog, jól tájékozódik a világban.
Hogy képes megoldani, hogy a problémák nagy részét itt hagyja, amikor itt bezárja az irodáját?
Egyrészt nem zárom be, mert a munkatársaim is bejárnak. Másrészt szerencsés a természetem és nem viszek haza problémát innen. Nagyon ritkán fordul csak elő. De ez fordítva is igaz, a saját problémáimat sem hozom be. Az itteni probléma, az itteni, és az otthoni problémát sem itt fogom megoldani.
Mi köze van az UNICEF-hez?
Az UNICEF Ébresztőóra programjában veszek részt, mint önkéntes óraadó. Általános és középiskolásoknak tartunk másfél órás foglalkozásokat az UNICEF-ről, a gyermek jogokról, gyermekbántalmazásról. Nagyon élvezem, már több mint egy éve részt veszek ebben. Szenzációs érzés, amikor a gyerekek az óra közben, vagy utána odajönnek hozzánk, megköszönik és kérdezik, hogy mikor jövünk újra. Teljesen feltölt az a közeg.
Szóval, ha jól látom, nem is ön ad, hanem inkább kap, azokon az órákon?
Egészen biztos, hogy kölcsönös a dolog.
